Pollágh Péter: Pásztorgyűrű

Szűcs Attila: Girl with dog was run down, olaj, vászon, 65x90 cm

Rókalány vagy apa zakójában. Egy komoly Kornélia. Hű ebem kiterülve feküdhet? – kérdezed. Kimúlt volna az uraság? Odalenne a dog? De nem, de nem. Négy lábon szaladnak gondolataid, míg puhán odatérdelsz, már érted is: a fényt elvitték a Lopók, a szürküres szeműek. A Tom Denemek. A nagy málhát a hátukra dobták. Zsákos emberek, kérges kezűek. A dog futott utánuk, de kifulladt: elszívták, mint egy cigarettát. Botja se volt, hogy azzal üsse a Lopók nyomát.

Vigasztalod, zsebedbe nyúlsz, előhalászol egy fénykekszet, egy kerek ostyát. Dán keksz a dán dognak, mondod, s fehér fogai közé, rózsaszín nyelvére helyezed. Erre hegyezni kezdi a füleit, hegyel, ahogy kell. Megélénkül a két égkő-szem. Igaz se volt, súgod majd, nyugtatod a kutyát, az ember legjobb barátját. Megeszi a kekszet, és vörösödni kezd a szőrméje, bundája, mintha narancslébe mártották volna, 100 százalékos, frissen facsartba. Va! – ugat még, de már másként szagol. Szimat Szörény szuper eb, nincsen nála szuperebb: dúdolod majd, mint a gordonka, s lassan vége lesz ennek a kutyavilágnak. Alt hangon hívod, szólítod az eltévedteket, az elárult seregeket. Rókapásztor leszel. Már ott a pásztorgyűrű a legjobb zsebedben. Neked csente egy szerecsen.

Pollágh Péter: Önvád felé, félúton

Szűcs Levente: Ultraviola, 2010, olaj, vászon, 70x100 cm

Okádja hát a szivárványt. Ez a puha, medvebarna kis hülye. Fekszünk a parton, mint szárítanivaló ruhák. Gúnyák. Két csipesz kéne a fülünkre, és rögtön kicsit boldogabbak lennénk. Lógnánk, mint a bocsok Mosó Masa mosodájában. Hagyjál lógva, medve: mondanánk.

Emlékszem a Dédi szavaira: „Sose sajnáljam, mondja, ha már nem lesz, / majd leküld egy színes liftet, / amiről én, kis hülye, azt hittem: szivárvány”.

Lékelek egy tót, emlékelek, mert vannak frissebb emlékeim is. (Meddig friss egy emlék?) Mártózz meg a színekben, édes, mondta egyszer egy lány, aki a szivárvány alatt enyém lett. Dúdolgattunk estétől reggelig, aztán persze ott hagytam őt –, és mást is, jól tudom, Önvád felé, félúton.

Állj meg egy képre! Ezüst-tó kincse. Prériszél. Old Firehand nagy, apai keze. Winnettou ezüstveretes puskája. Vörös indiánok és tiszta fehér árják. Békepipák. És a többi, tótiszta tudás most mind lefolyik a képről, és végignyalja száraz, sebes bőrünket, lassan-lassan végigszámolja ráncainkat.

Kecsketűznézés I.

Október 19-én a Kecske utcai műteremházban, a Totem Galéria székhelyén első alkalommal ültek össze fiatal irodalmárok és képzőművészek, hogy egy műhelybeszélgetés és kötetlen együttlét keretein belül megismerjék egymást - kivételesen nem bibliai értelemben.

Ez alkalommal a képzőművészek közül Kis Róka Csaba mutatkozott be, míg az irodalmártáborból Bajtai Andrást faggattuk közösen, Fenyvesi Orsi moderálásában.

Örömmel tapasztaltuk, hogy két, előtte egymás számára ismeretlen művész között számos párhuzamot fedezhetünk fel, és még annál is több izgalmas kérdésbe botolhatunk, melyeket a jövőben még alaposabban kitárgyalunk majd.

Bajtai András felolvasott két új, a harmadik kötetébe készült verset, egy pszichedelikus sci-fit és egy látomásos elégiát, valamint második, Betűember című kötetéből is bőven hivatkozott arra, miért is nevezte őt Pollágh Péter méltán "para-tárnak". Beszélt arról, hogy mit jelentett számára ismételni magát, ösztönösen ugyanabban a stílusban írni és beszéltünk arról, hasonlóan csapda-e ez vagy erény egy képzőművész esetében, egyáltalán kikerülhető-e az önismétlés, a saját stílus fenntartása, továbbépítése, kibontakoztatása.

Felmerült a kérdés, hogy Pilinszky vagy Petri megerőltette-e magát, vagy a "plakátmagányban ázó éjjelek" fogmosás közben juthatott eszébe?

Mennyiben támaszkodunk a hagyományokra, és miért van szerencsésebb helyzetben az irodalom ilyen szempontból?

Kis Róka Csaba csak Goyára vagy Boucher-ra támaszkodhatott.

Melyik a két irány: konceptuális és figurális a képzőművészetben, irodalomban talán a kísérletezőbb, világirodalmibb vonal a Petri-vonallal ellentétben? Mennyire teszünk különbséget az elbeszélő és a szenzualitásra építkező vonulatok közt? Kell egyáltalán döntenünk, vagy mások majd megteszik helyettünk?

Bajtai András mesélt a saját képélményeiről gyerekkorától kezdve, mennyire megragadta a Gary Oldman-szerű Dürerről a menyéttel. Szerencsére a menyét nem ragadta el úgy, mint ahogy egy Kis Róka-képen végezne vele. Édesapja orvosi könyveinek képanyaga és a horror-élmények ismertetése elvitt minket a patológiás tapasztalataink "ecsetelése" irányába, de időben visszakanyarodtunk Octavio Pazhoz és Borgeshez.

Könnyebb-e a magánéletet belevinni az irodalomba, mint a képzőművészetbe? Szándékos ez? Kikerülhető? Mennyire szerencsés? Kinek ki és hogyan törte össze legutóbb a szívét?

Kis Róka Csaba műtermében a festményeket végignézve aztán végleg eluralkodott rajtunk az eufória, és a bibliai megismerés örömére irányuló titkos gondolatok. De Róka költőket meghazudtoló módon a címadással csalja tőrbe a galád műélvezőket.

Legközelebb ugyanitt, diktafonnal!

 

 

Pollágh Péter: Úgy élj, hogy méltó lehess a vörös nyakkendő elnyerésére

Bodoni Zsolt: Ikon, 2011, akril, olaj, vászon, 100x135 cm

Mindenszentek napja van. Sötétbe öltöznek a festmény-bácsik, a festmény-nénik. Eléggé ősz. Elégiás. A szeptember nyárimádó, az október nyársirató. De hol vannak már? Vége, viszlát. Itt a november, a télváró, a ködgubás. Az ősz első két hónapja a nyárnak jelent, cukorkával pénzeli a nyarat a két pimasz. De a harmadik, a ráadás, már a télnek szolgál. Mindegyik tudja a dolgát.

Hol voltam tegnap? Egy vagonkában? Egy étkezőkocsiban Krakkó vagy Almásfüzitő felé? A nagyi állt minden fülkefényben. A nagyi sok volt, és én nem teltem be vele.

„Úgy élj, hogy méltó lehess a vörös nyakkendő elnyerésére”. Mi, ’79-esek, már szavazhattunk, hogy akarunk-e úttörők lenni. A nagyi miatt is nemmel szavaztam, másodmagammal a harminchatból. Aztán pár hónapra rá az egész mocskot eltörölték. De csak módszerváltás volt, nem lakosságcsere.

Micsoda kupé. Lennék a vízköpő a tetején. Szárnyas kocsis. És belül a tegnap tapétája soha nem válik le, nem lazul föl. Nem púposodik. Egy púpozott kanállal ad a nagyi, ad még a tegnapból, pedig 23 éve halott. 23 éve nélküle vagyok, az utolsó a nagyszülő nélkül. Írhattam volna 23 könyvet neki, de nem kapkodtam, mert nem számít a mennyiség. Csak a menny, ahol nemsokára megrázza a dunyhákat.

Bradpitt!

Horváth Tibor videója Szalay Péternek az arcfelismerő kamera szakralitását illető tapasztalatairól!

A Totem Gallery rezidencia programot hirdet kurátorok részére!

A TOTEM GALLERY egyhetes rezidencia programot hirdet kurátorok részére.

A rezidencia program célja, hogy a kurátor szoros kapcsolatot építsen a TOTEM GALLERY művészeivel,
melynek eredménye a TOTEM GALLERY sikeres bemutatkozása az idei ART MARKETen.

A rezidencia program alatt a kurátor megismerkedik a TOTEM GALLERY
művészeinek munkáival, és azokból reprezentatív anyagot állít össze,
amit az ART MARKETen a TOTEM GALLERY a kurátor közreműködésével mutat be standján.

A rezidencia időpontja: 2012. október 22-28.
A rezidencia helyszíne: Budapest III. kerület, Kecske utca 23.

A rezidencia program és a vásár ideje alatt a TOTEM GALLERY biztosítja a rezidens szállását, teljes ellátását.

Várjuk azon kurátorok, illetve kurátorhallgatók jelentkezését, akik kellő elhivatottsággal
és szakmai alázattal viseltetnek a hazai kortárs képzőművészet iránt.

A jelentkezés feltételei:
- szakmai önéletrajz
- motivációs levél (legfeljebb 2000 leütés)

Jelentkezni a gallerytotem@gmail.com címen lehet 2012. október 18-án éjfélig.

TOTEM GALLERY
(Horváth Tibor, Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Szalay Péter, Szarka Péter)

Pollágh Péter: A város és a kutyák

Barakonyi Zsombor: A város és a kutyák, 2008, akril, spray, lakk, fa, 54 x 71 x 3,5 cm

A város, a város. Mi minden van benne. Mi minden nem látszik benne? Nem tudunk nézni, ahogy kéne: kutyaszemmel. Veszítjük a látást, megtört pálcikák, elzárt csapok. Nem látjuk a színek lasszóját, ahogy befogja a sok házi állatot. Mitől házi egy állat? S mi az, hogy emberbarát? Kutyaalakú városok. Sárosak. Szőrösek. Szőrehullott, szőrevesztő metropoliszok. Tappancsok, mancsnyomok. Lépésminták. Körömkopogás. Kényszer-városok. Nem csoda, ha az elsodort faluba vágyunk mind vissza.

Menekülő macsekok, cincogó egerek. Sokszor érzed: inkább kutya lennél, kutyába lemennél, velük vagy övék lennél. Ugatják a lámpát, mert a Hold már alig látszik. Fényszennyezés: így hívják, vakulnak mind a kutyák, s nem csak a négylábúak.

Mondd: Gazdija vagyok a képnek, gazdája egy emberségnek, nosztalgiának, egy soha nem győző etikának.

Mi egy város? Nokiás doboz? Arcbarnítás? Olajszőkítés? Szerecsenmosdatás? Ki a főnök és ki kinek jelent? Egy hierarchia mit is jelent? A kutya ugat, a karaván halad: katonanóta. Katonadolog. 80 évre titkosított.

Igyál vizet, kutya fizet. Vajon ki mondta ezt? Ki volt az első? S miért fizet? Milyen a kutyapénz? Miért csengeti ki? És ki a gazda, ki a szabad? Talán a szív a gazda. Nem verhet mindig ugyanúgy. Neki is ünnep kell. Fel akar öltözni, nyakkendőbe, díszbe, zsabóba, habselyembe, pompába, pamutpuhába. Beöltözni egy festménybe.

Drága dogok, komoly kopók, hű ebek. Virslikutyák, szivarkutyák, drótszőrű foxik, egyéb terrierek. Kis peruiak vagy magyarkák? Kutyaiskolák a határon? Hány határon? Hatvanas évek? Tízes évek? De melyik század? Századosa vagyok egy macskaköves csatatérnek.