2012. november 23., péntek

Pollágh Péter: Önvád felé, félúton

Szűcs Levente: Ultraviola, 2010, olaj, vászon, 70x100 cm



Okádja hát a szivárványt. Ez a puha, medvebarna kis hülye. Fekszünk a parton, mint szárítanivaló ruhák. Gúnyák. Két csipesz kéne a fülünkre, és rögtön kicsit boldogabbak lennénk. Lógnánk, mint a bocsok Mosó Masa mosodájában. Hagyjál lógva, medve: mondanánk.

Emlékszem a Dédi szavaira: „Sose sajnáljam, mondja, ha már nem lesz, / majd leküld egy színes liftet, / amiről én, kis hülye, azt hittem: szivárvány”.

Lékelek egy tót, emlékelek, mert vannak frissebb emlékeim is. (Meddig friss egy emlék?) Mártózz meg a színekben, édes, mondta egyszer egy lány, aki a szivárvány alatt enyém lett. Dúdolgattunk estétől reggelig, aztán persze ott hagytam őt –, és mást is, jól tudom, Önvád felé, félúton.

Állj meg egy képre! Ezüst-tó kincse. Prériszél. Old Firehand nagy, apai keze. Winnettou ezüstveretes puskája. Vörös indiánok és tiszta fehér árják. Békepipák. És a többi, tótiszta tudás most mind lefolyik a képről, és végignyalja száraz, sebes bőrünket, lassan-lassan végigszámolja ráncainkat.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése