2012. november 16., péntek

Kecsketűznézés I.



Október 19-én a Kecske utcai műteremházban, a Totem Galéria székhelyén első alkalommal ültek össze fiatal irodalmárok és képzőművészek, hogy egy műhelybeszélgetés és kötetlen együttlét keretein belül megismerjék egymást - kivételesen nem bibliai értelemben.
Ez alkalommal a képzőművészek közül Kis Róka Csaba mutatkozott be, míg az irodalmártáborból Bajtai Andrást faggattuk közösen, Fenyvesi Orsi moderálásában.
Örömmel tapasztaltuk, hogy két, előtte egymás számára ismeretlen művész között számos párhuzamot fedezhetünk fel, és még annál is több izgalmas kérdésbe botolhatunk, melyeket a jövőben még alaposabban kitárgyalunk majd.
Bajtai András felolvasott két új, a harmadik kötetébe készült verset, egy pszichedelikus sci-fit és egy látomásos elégiát, valamint második, Betűember című kötetéből is bőven hivatkozott arra, miért is nevezte őt Pollágh Péter méltán "para-tárnak". Beszélt arról, hogy mit jelentett számára ismételni magát, ösztönösen ugyanabban a stílusban írni és beszéltünk arról, hasonlóan csapda-e ez vagy erény egy képzőművész esetében, egyáltalán kikerülhető-e az önismétlés, a saját stílus fenntartása, továbbépítése, kibontakoztatása.
Felmerült a kérdés, hogy Pilinszky vagy Petri megerőltette-e magát, vagy a "plakátmagányban ázó éjjelek" fogmosás közben juthatott eszébe?
Mennyiben támaszkodunk a hagyományokra, és miért van szerencsésebb helyzetben az irodalom ilyen szempontból?
Kis Róka Csaba csak Goyára vagy Boucher-ra támaszkodhatott.
Melyik a két irány: konceptuális és figurális a képzőművészetben, irodalomban talán a kísérletezőbb, világirodalmibb vonal a Petri-vonallal ellentétben? Mennyire teszünk különbséget az elbeszélő és a szenzualitásra építkező vonulatok közt? Kell egyáltalán döntenünk, vagy mások majd megteszik helyettünk?
Bajtai András mesélt a saját képélményeiről gyerekkorától kezdve, mennyire megragadta a Gary Oldman-szerű Dürerről a menyéttel. Szerencsére a menyét nem ragadta el úgy, mint ahogy egy Kis Róka-képen végezne vele. Édesapja orvosi könyveinek képanyaga és a horror-élmények ismertetése elvitt minket a patológiás tapasztalataink "ecsetelése" irányába, de időben visszakanyarodtunk Octavio Pazhoz és Borgeshez.
Könnyebb-e a magánéletet belevinni az irodalomba, mint a képzőművészetbe? Szándékos ez? Kikerülhető? Mennyire szerencsés? Kinek ki és hogyan törte össze legutóbb a szívét?
Kis Róka Csaba műtermében a festményeket végignézve aztán végleg eluralkodott rajtunk az eufória, és a bibliai megismerés örömére irányuló titkos gondolatok. De Róka költőket meghazudtoló módon a címadással csalja tőrbe a galád műélvezőket.
Legközelebb ugyanitt, diktafonnal!







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése