Bodoni Zsolt: Ikon, 2011, akril, olaj, vászon, 100x135 cm |
Mindenszentek napja van.
Sötétbe öltöznek a festmény-bácsik, a festmény-nénik. Eléggé
ősz. Elégiás. A szeptember nyárimádó, az október nyársirató.
De hol vannak már? Vége, viszlát. Itt a november, a télváró, a
ködgubás. Az ősz első két hónapja a nyárnak jelent, cukorkával
pénzeli a nyarat a két pimasz. De a harmadik, a ráadás, már a
télnek szolgál. Mindegyik tudja a dolgát.
Hol voltam tegnap? Egy
vagonkában? Egy étkezőkocsiban Krakkó vagy Almásfüzitő felé?
A nagyi állt minden fülkefényben. A nagyi sok volt, és én nem
teltem be vele.
„Úgy élj, hogy méltó
lehess a vörös nyakkendő elnyerésére”. Mi, ’79-esek, már
szavazhattunk, hogy akarunk-e úttörők lenni. A nagyi miatt is
nemmel szavaztam, másodmagammal a harminchatból. Aztán pár
hónapra rá az egész mocskot eltörölték. De csak módszerváltás
volt, nem lakosságcsere.
Micsoda kupé. Lennék a
vízköpő a tetején. Szárnyas kocsis. És belül a tegnap
tapétája soha nem válik le, nem lazul föl. Nem púposodik. Egy
púpozott kanállal ad a nagyi, ad még a tegnapból, pedig 23 éve
halott. 23 éve nélküle vagyok, az utolsó a nagyszülő nélkül.
Írhattam volna 23 könyvet neki, de nem kapkodtam, mert nem számít
a mennyiség. Csak a menny, ahol nemsokára megrázza a dunyhákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése