Sopotnik Zoltán: Apád ideges

Apád ideges, 2011-2012, olaj, rétegelt lemez, 120x80 cm

A tökéletes kék állatokat teremt. Kijönnek a fényre, és semmi közük csak a meséhez. A kék állatai a mesében hisznek, meg kicsit a kékben, de az nem jellemző mindig. Apád meg a hátterekben hisz, benned, kicsi gyermek. Lehetsz háttér a nagy vértelen melák elkaszabolt életéhez, az etikai kérdéseket zengő mikrohullámú sütő hangjához, a be nem szedett gyógyszerekhez. Lehetsz hivatkozási alap, szokásrend-és jog, fénykép, űrlap, szaros gumicsizma, „Mert a nyulakhoz, akik egyébként fényt esznek, néha ki kell menni, nem?” A kék viszont néha megment, a múltkor is leszedte rólad a szőrök nagy részét, emlékszel? Zárójelbe tette a Mérges Tündért, aki ott ólálkodott a házatok körül, hogy mi lesz már, már rég be kellett volna szőrösödnie még az ajtónak is, de nem. Átbújt a kerítés résein, és hopp, valami buborékba lépett át, nem tudott mozdulni, csak lebegett, mint egy szent. Ezt tudja az a kék, na meg az állatok. Apád véréből készült ez a kék, csak az állatok tudják, hogyan, de nincs nyelvük a mi mondatainkhoz. Mert ki a fasz akar beszélgetni az emberekkel? Mit érnek a súlyos, érzéketlen közhelyek? Apád húz a hivatalba a hajadnál fogva, ami lehet akár a szakállad is, nem tudni már a dolgok elejét. A hivatalban pecsét, meg cetli, meg mágikus kupon, családsegítő központ, hogy kérünk engedélyt napi háromszor enni a gyereknek. Apád hangja faragja a karókerítés újabb darabjait. A Tündér egyik lába szabadul ettől a fordulattól, ami, ugye nem is fordulat. Mentőt hív egy szivarrá rúzsozott száj, de a kék magába szippant, és csak apád után kattan az ajtó kegyetlen gombja. Hirtelen az udvarotokon vagy, enni adsz a Tündérnek - ki van kötve, akár egy kutya. Kimész a temetőbe, percekre anya leszel, jelentsen az bármit is.